Még vagyok

 Szia(sztok)!

Néha eszembe jut, hogy mennyire lelkes tagja voltam a blogger közösségnek és hogy tényleg 5-6 éven keresztül meg sem kérdőjeleztem a pötyögésem miértjét. A vége felé kezdtek elszabadulni az indulatok, bár közben sem volt töretlen a magabiztosságom és a munkámba vetett hitem. Mai napig űzöm az ipart, bár korántsem azért, hogy emberek - kíváncsi tekintetek elé tegyem az irományom, hogy aztán rosszindulattal vezérelve lerágcsáljanak a csontról mindent, amit húsnak vélnek.

Igazából próbálok írni valamit, jelezni a múltnak vagy a jelennek, esetleg a jövőnek, hogy még vagyok. Valamikor voltam, de nem merem azt állítani, hogy leszek is. Szerettem írni, csak megutáltam magam és úgy éreztem, hogy amit leírok, mert én úgy gondolom, ahogy, az nem jó és nem is érdekel senkit. Nem érdekel senkit? Jó - egyeztem bele, végül úgy döntöttem, hogy még saját magamat sem érdeklem.

Borzalmasan negatív évek voltak a mentális állapotomra nézve, és tudom, hogy az egészet én tettem rosszabbá, mert túlzottan makacs vagyok és nem hiszem el, hogy változnom kéne, hogy máshogy kéne gondolkodnom. Tudom, hogy máshogy kellene állnom a dolgokhoz, de megpróbálás helyett inkább beleegyezzem abba, hogy majd elmúlik, jól van ez így. Pedig nincs jól.

Tanulás, olvasás és írás helyett a játékok és a munka maradt a számomra. Nincs nagyon hobbim, hogy is nevezhetném az írást annak? Néha eszembe jutnak a sztorijaim és írok hozzájuk valamit. Szeretném, hogy mindnek egyszer vége legyen és akkor végre úgy fogom érezni, hogy elmehetek. Jelenleg - szépen szólva - ez tart vissza attól, hogy véglegesen feladjam az életemet. Kit áltatok, nincs is értelme az egésznek.

Nem vagyok hálátlan. Nem tudom kinek, de hálás vagyok, amiért mondhatni egészéges vagyok... bár adhatott volna a készítő kicsivel értelmesebb agyat, akkor valószínűleg könnyebb dolgom lenne önmagam elfogadásával kapcsolatban. Mi maradt nekem a múltból? Emlékek, mint mindenki másnak. Emlékszem a ballagásomra az általános iskolából, az első napomra a gimiben és az akkori legjobb barátnőmre, akivel ma már egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot. Minden bizonnyal velem van a baj. Tényleg olyan barátságokat szerettem volna, mint a sorozatokban, könyvekben vagy filmekben, de hiába szerveztünk valamit, hiába hívtam, esetek 2%-ban tudott részt venni rajta. Ezt a gondolatmenetet már nem teljesen értem, de nincs szívem kijavítani, hiszen "jól van az úgy".

6 éve is léteztem online légtérben, mostanában visszaszoktam hozzá, és nem tudok leszokni róla annak ellenére sem, hogy óriási sérelmeket szereztem tavaly. Naiv voltam, talán hiszékeny, nem tudom már. Csupán szerettem volna elhinni, hogy tartozom valahová és hogy jó helyen vagyok. Szeretek beszélgetni, viccelődni emberekkel az interneten keresztül, és nincs is annál izgalmasabb, hogy a való életben találkozunk egymással.

(Sejtet valamit ez a bevezetés, de talán majd csak később mesélem el, ha egyszer eszembe jut, hogy egyébként nagyjából 6 évnyi vallomással tartozom nektek!)