2019. május 7., kedd

나는 반환

nANÜN BANHVAN? (azt a kis izét, ami a cím, így kell kiejteni)
(ja, amúgy azt jelenti, visszatértem)(de nem)

amúgy sziasztok! 

Tavaly az érettségi után óriási dilemmában voltam, annyira gondolkoztam azon, hogy megjelölöm a Média és Kommunikáció szakot, és majd jó kis újságíró lesz belőlem. De aztán meggondoltam magam. Már nem is megy nekem az ilyesfajta írás, sőt lassan már sehogy sem tudok írni. Kifogyok az ihletből, egyre inkább veszítek az erőmből, mindent csak elkezdek és sosem fejezem be a dolgokat. Azért, hogy értsétek, felhozom példának a wattpad profilomat, ahol konkrétan 7 történetem van, és abból csak 2 (!!!) befejezett. Még mindig. Egy harmadik történet nagyon közeledik a végéhez, de egyáltalán nem érzem, hogy jól csinálom. 

Igen, mindjárt megint elkezdem az önsajnálatot. Készüljetek fel rá. Igen, letegezlek titeket. Fosok én rá, hogy hány évesek vagytok. Mindjárt betöltöm a huszadik életévemet, hah, csak megtehetem, hogy tegezek random embereket, nem?

2018. augusztus 28., kedd

visszatértem? de még mennyire

Sziasztok!


Oké, lehetséges, hogy a bejegyzés címe túl sok lelkesedést hoz magával, mégis muszáj volt odaírjam. Az ok nem más, minthogy most végre rávettem magam, hogy pötyögjek nektek pár sort arról, hogy mégis mi van velem...

2017. október 1., vasárnap

11. nap - Régen ennyire elbaszott voltam... /12 napos blogger kihívás/

Sziasztok!

Üdv megint a kínzó iskolaévben.
Erre csak az illene, hogy "hello Hell", azaz szeptember.
Bárcsak egyszerűbb lenne. Ha még készülhetnék aranyos kis tizenegyedikesként az érettségire, de sajnos nem. Utolsó évemet járom, akaratom ellenére.

2017. augusztus 1., kedd

Hónapköszöntő

Sziasztok! 

Sok idő elteltével jöttem koptatni a sorokat. Igazából csak reménykedem, hogy nem fogok két hetet ülni a bejegyzés felett, mert nem jut eszembe egyetlen egy mondat sem. Ha pedig eszembe jut, akkor nem tetszik, de leírom, aztán kitörlöm. Fejelgetem egy kicsit az asztalomat, végül bezárom a weboldalt, kikapcsolom a gépemet és kidobom az ablakomon.
Nem, ilyen még nem volt, nem is lesz. Remélem. Hát igen, ilyen az élet. Tiszta reménykedés és bizakodás.
De mi van akkor, ha nem bízol senkiben? 
Ó, igen. Ezek a költői, meg nem válaszolt, soha ki nem derült kérdéseim, amik nagyon bugyuták. Ez vagyok én. A hülyeség megtestesítője. Azért mondogatom magamra ilyen sokat, hogy hülye, mert akkor megszokom, és ha valaki a későbbiekben lehülyéz, akkor nem érint olyan szarul. (De úgy érint... na mindegy.)
Előre bocsi, hogy mindent egy bejegyzésbe sűrítek.

2017. július 9., vasárnap

10. nap - Iszonyatosan mély gondolatok /12 napos blogger kihívás/

Sziasztok!

Sokkal több bejegyzést terveztem az elmúlt napokra, de minden egybefolyt, s egészen négy napig azt se tudtam, hogy milyen nap van vagy, hogy hol vagyok. Sok dolog volt itthon, örömmel segítettem, hiszen mire vagyok, ha nem arra, hogy megkönnyítsem mások életét. Persze azt se szabad kihagynom, hogy nem minden tökéletes, főleg nem én. Igazából hiába papolok erről, meg arról, ha igazából lila lófing fogalmatok sincs arról, hogy én miben nőttem fel, miben élek jelenleg. Nem brutális, nem annyira rossz, tényleg. Egyáltalán nem arra akarok kilyukadni, hogy nekem rossz gyerekkorom volt és, hogy most rossz helyen élek. Az a baj, hogy annyiszor voltam én hibáztatva, hogy belémrögzült, csakis én lehetek az egyedüli ember, aki rossz. Aki hibázhat és hibázik is. Legtöbbször emiatt vagyok magam alatt, mert hiába akarok jót tenni, úgyis rosszul sül el, mert így van megírva. Én vagyok a rossz. De mint mondtam, nem baj, megszoktam majdnem tizennyolc éven keresztül. Arra akarok kilyukadni, hogy mélyen legbelül persze tudom, hogy nem én tehetek mindenről, mégis magamra veszem, mert egy hang, amit nap, mint nap hallok, azt sugallja, hogy de, igenis én vagyok a hibás, mivel akkor ki más lenne.

.