2017. október 1., vasárnap

11. nap - Régen ennyire elbaszott voltam... /12 napos blogger kihívás/

Sziasztok!

Üdv megint a kínzó iskolaévben.
Erre csak az illene, hogy "hello Hell", azaz szeptember.
Bárcsak egyszerűbb lenne. Ha még készülhetnék aranyos kis tizenegyedikesként az érettségire, de sajnos nem. Utolsó évemet járom, akaratom ellenére.

Emészt az iskola már most, marja a lelkemet a tanulás, égetnek a tanárok és az osztálytársak hülyeségei. Próbálkozom életben maradni, egészen az érettségiig jutni és félévkor nem megbukni. Eddig még megy, megvannak nagy nehezen a kettesek, kivéve németből, mert abból kaptam egy egyest. Lol. De komolyan, egy (vagy kettő) hét egy teljesen új téma megtanulására, sőt, két szöveget kellett volna megtanulni. Keményen az egyikig jutottam. Csakis azért, mert nem szeretem az orvosokat. Mindegy, mert a tizennégy tagú csoportból csak egy emberkének lett kettes, a többinek szintúgy egyes. Fail.

Hiszem, nagyon is, hogy nem fog sikerülni az érettségi. Nem bízok magamban. Nem hiszem, hogy képes vagyok rá. Nem hinném, hogy én valaha meg merek majd szólalni az emberek, sőt, vadidegen emberek előtt.
Nem is tudom, hogy melyiktől rettegek a legjobban. Némettől? Ó, ugyan, a bemutatkozásnál tovább nem megy. Egyszerűen nem megy. Matektól? Ah, 1+1=3. Ennyi. Töri? Uh, Hitler bácsi volt a bébiszitterem. Magyar? Hm, na persze, hátha kihúzom a Bibliát és papolhatok a teremtésről… Úgyse fog menni. Legalábbis most ezt hiszem. Szó szerint fosok.
Nagyon húzos lesz ez így. Naponta 8 óra, este hat körül érek haza, de azért még másnapra tanuljak. Ironikus. Legyen szociális életem, kapcsolódjak ki. Szedjek össze valamicske bizalmat, amivel majd pár hónap múlva elő kell állnom. Igen, de hol?
Sose voltam az a személy, aki szociálódott szabadidejében, vagy hogy könnyen szerzett magabiztosságot. Helyette inkább a szobában ültem és gépeztem, olvastam vagy írtam. Nyolc éve még kis, díszes füzetekbe írkáltam az általam kreált sztorikat.

2013-ban kezdtem el a blogolást. Előtte? Oh, már nem is tudom, hogy mi volt előtte, még arra sem emlékszem, hogy hányadikos lehettem akkor... Talán hatodikos vagy hetedikes. Akkoriban nagyon szerettem a pop zenét. Nagyon sok blogot és könyvet olvastam, amiktől kevésbé hasznos ötleteket kaptam (így visszagondolva), de nagyon sok kedvet ahhoz, hogy le merjem írni azokat. 
Sosem fogom elfelejteni, mikor létrehoztam ezt a blogot (mivel ez volt az első, de nem az utolsó persze), ott ültem az asztali gépnél, tesóm meg mellettem. És akkor ta-da, rámentem: blog létrehozása. Azt hittem, hogy csak ennyiből áll, aztán rájöttem, hogy nem. Be kell állítani egy URL-címet, nem árt egy állandó linket, ami mindig visszavezeti a látogatókat a blogra. Ezen felül egy ötletes névvel kell előállni, ami valamilyen szinten fülbemászó és figyelemfelkeltő az emberek számára. 
Mindig friss bejegyzéseket kell írni. Utána kell nézni a leírtaknak, forrást kell jelölni. Érdekes témákban írni. És még sok más.
Ezrekről persze, fogalmam sem volt abban a szent percben, csak azt hittem, hogy annyiból fog állni, hogy írok és az emberek olvasni, szeretni fogják a történeteimet. 
De nem így lett.
Én írtam.
Ám nem szerette senki egyetlen szavamat sem.
Egyetlen egy ötletem sem hagyott mély nyomot bennük.
Egyik általam kreált karakteremet se zárták a szívükbe. 
Minden éjszaka azonban folytattam a történetem írását. Fú, hát már nem is emlékszem a címére, talán csak arra, hogy az első A múlt árnyai és a jövő reményei volt. Amit aztán megváltoztattam Holnaputánra. Mert a napok sosem érnek véget, ahogyan az én történetem se... stb okokkal. Haha, poén volt.
Aztán két évvel később, 2015-ben elegem lett. Pontosan tegnap volt két éve augusztus 7-én, hogy írtam valami kifakadás félét, hogy én bizony abbahagyom a sztorimat, mert nem tudom tovább írni. Erről olvashattok: ITT. (Bár nem érdekes... annyira.)
20 nappal később a születésnap(/unkon)omon úgy határoztam magamat, hogy személyes bloggá alakítom ezt. Előtte azonban ezeket a sorokat írtam. 
... valamikor kértem egy bizonyos kritikustól kritikát (ugye milyen meglepő?), aki elmondta, hogy nem jó, amit csinálok. Válasszam külön a sztorijaimat, mert az egész egy zavaró katyvasz. Nem, nem így fogalmazott, de ez volt, amit közölni akart velem. Nem sokkal ezután elérkeztem ahhoz, hogy befejezem a sztorim, de végül lett egy második évad is, aminek a végén Louis (Cameron) összeházasodik Carterrel. Végül azt is kiötlöttem, hogy lesz egy új blog, ami ennek a folytatása, ugyanis a házaspárnak lesz egy gyereke, aki szadista lesz. Jó, nem. De a tudata ellenére gyilkolni fog. Ne izéljetek, nem lett belőle semmi! T^T
Eztán tesómmal beszélgetni kezdtünk, és kitaláltunk valamit. Hogy mit is? Írjam újra. Írjam ki a történetből az 1D-t, az angyalokat, majd teremtsem meg megint. Ez mind szép és jó. Megpróbáltam, ámde nem voltam elégedett vele. Ennek ellenére nem adtam fel, hiszen kíváncsi voltam saját magam végkifejlettjére. 
Július 26-án kértem egy újabb kritikát, amit augusztus 6-án meg is kaptam. A kritika úgyszintén nagy jelentőséggel volt a blogomra, valamint a véleményemre a blogomról. Úgyszintén nem volt jó, amit írtam. Ezért lett az az én végkifejlettem, hogy a blogom törlődni fog.

Ezek után belevetettem magamat a statisztikába és az elemzésekbe, végül megváltoztattam a sorsomat. De csak a kattintások és néhány ember miatt... Voltam olyan erős és bátor, hogy magam mögött hagytam a múltamat, mindent töröltem. Tényleg mindent. MINDENT! 
Amit ma sajnálok, mert lehet nem volt annyira szar, mint emlékszem, de már egy betű sincs meg.
Voltaképp örülök. Itt sírok. Mi ez, ha nem nosztalgia?

Tegyük be ezt a számot, mert miért ne: a szám (mármint nem az evőkém)

Régen egyetlen egy ember se szeretett. Egyszerűen csak dobáltak maguk között "hé, ez nem kell nekem, legyen most nálad". És én elviseltem, mert nem volt más választásom. Négy évvel ezelőtt egyetlen igaz embert nem ismertem az életemben, senkiben nem bíztam. Még magamban sem. Mert telebeszélték a fejem hülyeségekkel. Nem tudom, hogy mindenki nagyjából ugyanazt éli át általános iskolában, vagy csak nekünk volt ennyire akciódús? Megszámolhatatlanszor leszedtük az osztályterem ajtókat. Több milliószor jött be hozzánk órára az igazgató. Csak mi kaptunk azért egyest, mert valaki elment az osztályból? Nálunk tört ki szinte minden héten egy ablak?
Őszintén nem igazán emlékszem, hogy mi volt gólyatábor előtt. Mintha kimosták volna az agyamat, minden emlékemet törölték a régi iskolámról, csak a balhék vannak meg és a személyek és azok személyisége. Hiszen azok nagyjából megmaradtak... mondjuk csak néhányat tudok személyhez párosítani. (fail)

Régen nekem csak a blog volt. De tényleg. Azelőttre pedig egyáltalán nem emlékszem. Most már vannak igaz baráta
im, egy-egy irányzat, amit kedvelek. Egy kultúra, amihez vonzódom. Lettek álmaim, amiket megakarok valósítani. Szeretnék leérettségizni... aztán egyetem mellett dolgozni, megtanulni koreaiul, végül elég pénzt és bátorságot összeszedni ahhoz, hogy (minimum 4 év múlva) kimenjek Koreába. Reményeim szerint nem egyedül mennék, jönne drágalátos testvérem (Reb) és egyedülálló legjobb barátom(Ren sempai), meg az adc-m Kris, aki eltévedt idefelé (na, őt semmiképp sem engedném sehová se egyedül).

Szeretnék megjeleníteni az egyik könyvemet, bár igaz, hogy előtte megkéne írjam, de tervben van.

Régen nem mertem durván bánni az emberekkel, akár utálni őket, pedig titkon mindegyiktől undorodtam, mégsem tehettem meg, hogy elhajítom magamtól őket, hiszen nekem csak ők voltak. Mondjuk nem meglepő, hogy most már nincsenek.

Nincsenek megjegyzések:

.