I'm sorry

Sziasztok!

(ajánlott zene)

Nem tudom, hogy milyen szinten, mennyire tértem vissza. 

Fizikailag és lelkileg is? Sajna nem. Lelkem kifacsarva, testem szétvagdosva van. Hogy miért? A saját hibámból, valamint a makacsságom és a hülyeségeim miatt. Magamhoz híven újra abba estem bele, hogy képtelen voltam elfogadni az emberi szeretetet. Amit igazából azért tettem, mert félek. Az emberektől, az érzésektől, a létezéstől, a sötéttől és még sok egyéb mástól is. De ezt már említettem. Mivel én minden kis részleten, hibán is fenn tudok akadni. Nem az, hogy szimplán fenn akadok, hanem bele is kötök, legyen szó bármiről. Talán azért, mert tudom, hogy nem kéne létezzek, és azt, hogy én nem vagyok tökéletes, sőt teljesen hibás. Képtelen vagyok dönteni pont időben, valamint késve tudok csak választ fogalmazni. Ha beszélni kell csendben vagyok, ha pedig csönd kéne a világnak, hát természetesen belepofázok. Selejtes vagyok. Fura. Utálom is magam miatta. Mindenért utálom. Amiért bántom a másik embert, amiért úgy érzem lóvá tettem őket azzal, hogy nem tudtam másra hallgatni, csak a hülye fejemre. Sajnálom a létezésemet.

Az összes olyan személyt sajnálom, aki szóba állt velem. Időpocsékolás volt. Azért beszélek múlt időben, mert... lényegében akit megbántottam, az már faképnél hagyott, de jogosan. Én nem hibáztatom; mert jól tette! Itt hagynám magamat én is. Vagy nem, ez nem is lenne jó, inkább mindenki itt kéne hagyjon, nekem pedig egyedül maradnom, hogy szenvedjek. Mert megérdemlem... 

Egyrészről csak magamat tudom sajnáltatni, másrészről pedig undorodom az emberektől és a boldogságtól. Miért is? Mert nekem nem adatott meg, de csak azért, mert nem hittem el, hogy szeretnek, vagyis csak nem akartam, mert tudtam, hogy viszonozni képtelen vagyok. Nem hiszem el, hogy van olyan személy, aki nem sajnálatból vagy szánalomból állna szóba velem. Mindegy is. Én gyakran mondom csak úgy dolgokat, amiket egyáltalán nem gondolok komolyan. Tulajdonképpen legtöbbször csak azért szólalok meg, hogy oldjam a feszültséget. Tudom-tudom, olcsó próbálkozás. Mindenre béna vagyok. Csendben kéne maradnom, mielőtt elrontom az olyat is, amit nem lehet. Csak van az érzés, mikor csendben vagy, hogy mi van, ha most megszólalnál, mi változna meg, vagy a jó, vagy rossz irányban. Hát úgy gondolom, hogy ez az emberi kíváncsiság. Ami igazából egy átok az emberiségre nézve, hiszen sokan belehalnak. Én már sok mindent elrontottam a csenddel, meg a felszólalással is. Sajnálom a dolgokat. Igazán értékeltem a rám fecsérelt időket, de tudom, hogy szánalomból volt. Valahogy mégis csak le kellett engem rázni, de úgy, hogy bűntudatom maradjon. Szóval tényleg sajnálom, hogy létezek. 

Elnézést kérek az olyan emberektől, akik rám néztek az elmúlt évek folyamán. Látniuk kellett egy csúnya embert (lány amúgy), aki undorodik mindentől. Sajnálom. Nem tőletek undorodok, nem is a világtól. Magamtól. Nektek is undorodnotok kéne. Most komolyan, rám néztek és láttok egy zombit - anyám szavaival élve. Neki okozok részben a legnagyobb fájdalmat, mert nem mosolygok, nem járok színesben, nem járok emberek közé, valamint nincsenek barátaim. Sajnálom... tényleg. Mert nem hát, én nem tudok mosolyogni azért, mert süt a Nap, anya pedig igen. Azért tudnék talán, ha megbukna az a sok idióta az osztályomból, vagy szinte vigyorognék, mikor átmehetnék a traktorral valaki olyannak a fején, akit utálok. Igen, ez vagyok én. Ezt pedig nem fogadják el. Legalábbis nem mindenki. Mármint, most nekem valami bajom van, mert mindenért elnézést kérek, hiszen azt érzem, hogy én tehetek róla. Vagyis tényleg én tehetek róla. Hiszen ha akarnék, biztos tudnék mosolyogni még a Napnak is. Nem szeretem a színes ruhákat, ezt is sajnálom. Nincsenek barátaim? Hát sajnos ez nem teljesen igaz, olyan 5 ember van, akikre számíthatok. De ők is egyszer megfognak rám haragudni, hiszen nem lehet örökké elviselni egy idiótát, zombit, azaz egy idióta zombit. 

Nem is csak anyámat bántom, apámat is, a családomat. Tesómat. Igen, Rebi. Lehet nőnöm kéne (azaz felnőni), de én már érett vagyok olyannyira, amennyire szeretnék, ezt nem változtathatod meg. Senki se. Nem akarom megbántani az embereket, akkor sem akartam, mikor csak úgy ültem, mint egy zsák krumpli. Csak tudod, már megszoktam a csendet, az egyedüllétet... Kicsit fájnak a dolgok, amiket az emberek mondanak, tesznek, hiába jó, vagy rossz. Mindig magamat okolom. Manapság már meg is szoktam, hogy nem tudok jót tenni senkinek, de csak azért mert egy balfasz vagyok. Namindegy (erre rászoktam, sajnálom). 

Móni (ha olvasod...), sajnálom, amiért összevesztünk. Nem vagyok jó barát. Igazából tudom, hogy milyen vagy, én mégis elvártam, hogy kicsit más legyél, de nem azért, mert nekem nem vagy úgy jó, ahogy. Mármint érted. Maga vagyok az idiótaság. Lúzer. Főleg akkor éreztem magam annak, mikor nem beszéltünk. Én akadtam ki. Én mindenen kitudok. Még a semmin is. Az egész összeveszésdiről is én tehetek... szóval még nem kértem elnézést, de itt megteszem, mert amúgy is gyáva vagyok.

(ajánlott zene2.0)

Kedves olvasó(k), bocsánat. A kiakadásomat kell olvasnotok. Bár ez a kiakadás nem is olyan friss, már vagy 3 hete őrlődik bennem a gondolat, hogy ezt még azért is ki kell írjam magamból. Egy hét maga volt nekem a Pokol (bár most is ott vagyok). Dolgoztam és a saját hibámból megvágtam magam, meg kicsit iszogattam, hogy ne menjen kárba. Ezek után lehet részeg voltam, mert homályos az a nap, de mégis emlékszek rá, hiszen... az egy nagyon rossz nap volt. Nem a szédülés, kézvágások miatt, hanem inkább, mert kitépték a felemet. Nem, nem a szívemet, hiszen az nem is volt. Azóta vagyok szétvagdosva, de tudom is, hogy sose leszek összeforrva. Én basztam el, de nem azért vagyok ilyen szerencsétlen, mert nem akarok élni. Azt se akarok, de nem bántom magam. Megteszi más helyettem.

Áh, bocsi megint. Elkalandoztam. Fogalmazni meg nem tudok. Szegény nyelvtan-tanárom, ha ezt olvasná, és nem is a tartalmat nézné (az is szörnyű pedig), hanem a fogalmazást. Eh.

Egyedül repülök messzebbre télen
Egyedül fázom a napsütésben
Egyedül táncolok órákon át
Egyedül szívom a fogak nyomát
Egyedül ülöm körbe az asztalt
Egyedül vagyok nagyon tapasztalt
Egyedül nézek és egyedül látok
Egyedül én nem figyelek rátok
Egyedül mondom és egyedül hallom
Egyedül csuklok, de visszatartom
Egyedül játszom, mennyire egyedi
Egyedül küldöm annak, aki szereti
Egyedül jöttem és egyedül lettem
Veletek voltam, de nem kellettem
Egy üveges szempár áll mellém
Egyedül fekszem az ágy mellé

/Kozmosz - Volt már/

Megszoktam azt, hogy egyedül vagyok. Ezért rendben van, ha elfelejtesz (nem tudom, hogy kihez beszélek)... Az idő múlik, ha nem beszélünk, nem jutok eszedbe, ha nem látsz, nem gondolsz rám, így természetes, hogy már egy senki vagyok a szemedben, vagyis elfelejtettél. De ez rendben van. Sajnálom, hogy pazaroltál időt abból a szintén szenvedő életedből rám is. Én már feladom. Nem abba fáradtam bele, hogy élek, hanem hogy így élek. Tulajdonképpen mindenem megvan. De én kevésnek bizonyulok, így nem is kellek.