2016. augusztus 24., szerda

OH MY BAD /novella/

Sziasztok!

Találtam egy félig megírt sztorit, amit már 3 éve kezdtem el írni, de gondoltam, hogy átnézem. Ma végre befejezhettem. Ennek egészen örülök. A sztoriról annyit, mármint a novelláról, hogy kellemes, nyári, csak megfordul benne pár sötét elem, pl.: gyilkolás, vér. Aki ezt nem bírja - bár nincs annyira keményen megfogalmazva -, azt kérem, hogy neki se álljon elolvasni.
Próbáltam könnyed hangnemben fogalmazni, sőt magamra vettem a szemszöget, szóval teljes átéléssel vettem részt a megírásában. Személyem szerint nem is lett annyira vészes. Az ötletről - vagyis a rövid kis izé - eredetéről inkább nem írnék, ha valaki valamit ismerősnek vél, annak gratulálok... és hát:

Jó olvasást!

Egy pénteki nap a világ összes emberének a kedvenc napja. Akkor ér véget a hét, s utána jön két nap szünet. De az én pénteki napom más volt. Ugyanis az utolsó iskolanap volt. A diákok számára a legkedvesebb nap (a péntekkel együtt pedig annyira túláramlott a boldogságnak a hormonjai a tinédzser testekben, hogy mindenki énekelve ugrált a suli folyosóin). Az én iskolám mindig szeretett a sulisok kedvében járni, sokféle ajándékkal tették meg már. (Utazások külföldre, koncertek az udvaron, pár megengedett lógás és a többi.) Abból kiindulva, hogy csak egy több tagozatos iskola és mindig van valami elfoglaltsága az embernek, nem járnak olyan sokan, hiszen egy kevésbé ismert megyének a majdnem kihalt városában található.
Az épület nagy volt, könnyen el lehetett veszni benne. Én csak egy hangyának éreztem magam a nagy várban, aki minden nap szorgosan dolgozik, mármint tanul. Miért is tanulunk tulajdonképpen? Mert kell a túléléshez? Hát igen... Kell! Kell, hogy összeadni és kivonni tudjunk, valamint kell, hogy olvasni tudjunk, mert az fontos dolog, sőt az alapműveltségbe tartozik. De néha egyéb órák sem maradhatnak el, például az irodalom, mivel nem baj, ha tudsz pár híres költőről (az életéről, verseiről, írásairól, szerelmeiről, azaz múzsáiról), de meg kell, hogy említsem még az idegennyelvet, ami kell. Jó, ha tudunk másképpen is szót érteni az emberekkel, nem csak a saját anyanyelvünkön. Valamint, a testnevelés heti 4 órában jobb lenne, hisz a heti 5 vagy 6 eléggé kifárasztja a gyerekeket, bár nem bánom, mert a mozgás serkenti a vérkeringést.
Ez a nap is gyorsan eltelt, szinte nem csináltunk semmit. Alig tudtam észben tartani, milyen programok lesznek a nap folyamán. Az igazgató nem engedett haza, hogy megebédeljek, mivel maradnom kellett segíteni. Plakátoztam a folyosót olyan plakátokkal, melyeken az állt, hogy a következő hónapban lesz nyári tábor az iskola területén. Mikor még alsós voltam előszeretettel jártam az ilyen táborokba csak azért, hogy az osztálytársaimmal tölthessem a nyarat.
A nap vérégre egészen lefáradtam. Este 8 óráig voltam köteles ott maradni, de már négy órával a vége előtt meguntam a(z) nemlétező életemet. Úgy döntöttem tehát, hogy az iskola egyik folyosóján, a fiú vécé melletti padra leülök, és zenét hallgatok, míg vége nem lesz a beosztásomnak. Két órán keresztül tudtam nyugtomban ülni, egészen a telefonom lemerüléséig. Elegem lett, így hát egyszer csak gondoltam egyet, majd elindultam a folyosón. Nem tudtam hová és miért indulok
A folyosón sok kép, rajz és egyéb eredmények (oklevelek, kitüntetések) vannak kifüggesztve a falra. Az egyik oldalon csak ablakok vannak, ami az udvarra néz, s az udvar másik végén pedig belátok a másik folyosóra. 
Egy sötét árnyék van ott vagy csak a fáradtságom szüleménye. A folyosón nagy a csend, csak egyedül lépkedek végig rajta. Nézegetem a rajzokat, pár rajz az enyém, mivel kirakták azokat, amik jók lettek. Jó, de igazából nem lett jó. Mindig is szégyelltem magam a miatt, mert rondán teljesítettem a rajzórai feladatokat. És mégis kitették, bár gondolom csak azért tették meg, hogy növeljék a gyerek önbizalmát. Na, mindegy, nekem így sincs.
Az egyik képnél leragadok, hiszen azt még sosem láttam eddig. Egy lány van rajta, csak éppen hiányzik a feje. Egészen élethű. Még a nyakcsigolyáját is látni, ahogy szétvágták.
Elmerengek azon, hogy a tanárok hogy mehettek bele ennek a kép kiakasztásába. Talán lefizették őket? Bár ezt nem hiszem. Ki fizetné le, csak azért, hogy kitegyék az átkozott képét egy kevésbé népes iskolai folyosónak a falára? Senki
Hallom, hogy nyikorog az egyik ajtó. Valaki kilép rajta és a magassarkújának a sarka kopog a némaságban. Összerezzenek, és a hang irányába kapom a fejem, de nem látok személyt. Ijedtemben visszanézek a képre, ami már nincs a falon.
Egészen az ablakig hátrálok, teljesen remeg a testem. Nem veszem figyelembe, hogy bárki kiránthat az ablakon. Mennyi esély lenne rá? Semennyi.
Valaki megfogja a vállamat. Nem látom a kezét, mégis érzem, hogy ott van. Lök egyet rajtam én pedig egyenesen a bekeretezett képekre esem. Leverem majdnem az összeset, pár üvegszilánk még az arcomat is megsebzi. Hogy lehetek én ekkora szerencsétlen? Most még ezeket is össze kell majd takarítsam és sosem mehetek haza.
Letérdelek a parkettára és megpróbálok a kezeimmel összeszedegetni az üvegszilánkokat. Kevésbé figyelek a karomra, melyen végig folyik a saját vérem. Utálom a vér látványát. 
Kisebb-nagyobb ügyetlenséggel sikerült összekaparnom egy kupacba, már csak szólnom kéne az egyik takarítónőnek. Csak sose lehet őket megtalálni. Úgymond iskolai legendák. 
Ismerős hangokat hallok a folyosó másik végéről, felismerem egykori osztályfőnököm, aki látta, hogy miként szerencsétlenkedek. Mérgemben belevágok ököllel a falba, mielőtt rám kiált, és kéri, hogy menjek oda hozzá. 
Ekkor hallottam meg, hogy a folyosó végén lévő vécé ajtaja kinyílik és kilép rajta valaki. Hadd ne mondjam, hogy ki. Oda se kellett lessek, már tudtam, hogy az az idióta, aki majd a későbbiekben megkeseríti az életemet. Hát Marci a becses neve és ezt mind végig nézte, mármint, hogy végig megyek a folyosón, énekelek, vagyis próbálok, hogy lenyugtassam magam.
A tanárnőhöz érve lelassítok és unottan végighallgatom a hegyibeszédét és a sok kérdését, miszerint én mégis mi a fészkes fenét művelek itt bent.
Hogy én mit csinálok? Hát kikérem magamnak, ezt nevezem én nosztalgiának. Bár nem mintha érdekelnék a kifogásaim egykori felettesemet, aki egyébként Marci közelében van valahol, mivel a tanári után (mármint inkább mellett) vannak az illemhelyek. 
Elnézést kérek a volt osztályfőnökömtől, ezután kimegy a folyosóról, mi pedig ketten maradunk. Én odalépek Marcihoz, hogy köszönjek neki. De ő csak nevet.
Aztán hirtelen beugrik egy kép. Ilyen látomásféle, hogy ott táncolunk ketten az iskola egyik fala mellett a lámpafényben, mindenki lát minket, csak nem tudják, hogy kik azok, vagyis hogy mi vagyunk azok. Valami hű, de nagyon menő zene ment, már nem tudom mi volt az, igazából nem is figyeltem rá igazán. Inkább az kötött le, hogy hogyan kerültünk pont mi, pont ide. És akkor a látomásbeli énem megszólalt:
- Milyen lenne, ha csak úgy előtörnének a gonosz ninják a semmiből és nekiállnának gyilkolászni? - Miközben feltettem a kérdést, elképzeltem, hogy kiugranak a bokorból, majd ránk támadnak. - Mármint úgy értem, hogy bármi kiugorhat a bokrokból - teszem hozzá motyogva. A srác pár lépéssel átszeli a köztünk lévő nagyon pici távolságot és lecövekel előttem, ez után pedig úgy bámul rám, mintha rosszat mondtam volna.
- Félelem nélkül halnék meg... - Fokoztam még feljebb a rossz dolgokat. Mármint, ki az, aki nem fél a haláltól? Tényleg nem félek a haláltól? Nem gondoltam komolyan, mikor az előbbi mondatot kiejtettem a számon. De sose titkoltam el, hogy miről, miként vélekedek. Ez után a mondat után olyan dolog történik, amire egyáltalán nem számítok. Ténylegesen magához ránt és próbálkozik az öleléssel... 
- Ilyet ne mondj - simít végig a vállamon, mintha vigasztalni próbálna. Végül is szép ötlet, de nem megyünk vele semmire. 
- Mert miért ne? - nevettem fel fortyogva, majd kiegészítettem a mondandómat: 
- Nincs semmi olyan, amit megcsinálnék halálom előtt. Akár most is meghalhatnék... 
De végül is van. Csak direkt azt mondtam, hogy nincs. Azért ám hiányzik az a csókja... Az ajkára vetek egy pillantást akaratom ellenére. Túl piros volt, hívogató és telt. Teljesen más, mint az enyém. Ahogy mindene.
Hirtelen elvesztettem a kontrollt és nem figyeltem eléggé az előttem tornyosuló srácra. Más kötötte le a figyelmem, mivel a közelünkben lévő bokrok megrezzentek, mintha valaki közvetlen rázogatná. Suhanó alakok köröztek körülöttünk. Hirtelen történt... hogy leszúrtak. A tőrt, amit beleállított valaki a gyomromba, hevesen rántották ki és szaladt el utána, aki véghez vitte. Vérzett a gyomrom. Átázott a ruhám. Minden szörnyű volt. Nem tudtam, hogy miért történt az előző. Vajon ennyire idegesítő egyén lennék és nem csak saját magam veszem észre, hogy az vagyok? 
Marcit sértetlenül hagyták, egyetlen ujjal sem értek hozzá. Hát oké. Akkor basszus, ölj meg, ne szenvedjek a saját vérem látványától. 
A fiú erősen a karjaiba zárt, mielőtt a földre hanyatlottam volna. Pont jókor volt jó helyen. Mármint, most nem igazán tudom, hogy megakarok-e halni, vagy sem. De jelen pillanatban inkább szűnjön meg ez az óriási fájdalom a gyomromban. Miközben fogott (jesszus, felfogni nehéz, mindjárt lehibernálom magam, mert hozzám ért...) nehéz volt arra összpontosítani, hogy a pulcsimmal elszorítsam a sebet, ami igazából cseszett nagy volt... Meg túlságosan kísértésbe estem, rá szerettem volna figyelni, az arcára, a szájára, orrára, mindenére, ami ezerszer jobb volt az enyémnél. Nem tehettem meg, mivelhogy ott voltam a kezei közt és már majdnem meghaltam. 
Marci verejtékezett, a homlokán eléggé meglátszott a kétségbeesés, s láttam rajta, hogy nagyon ideges. Nem tudta, hogy mihez kezdjen velem. Késő lett volna azt mondanom neki, hogy hagyjon itt, mert megvagyok egyedül is. Mozgolódni kezdett, egészen pontosan turkálni a gönceim között. Megpróbálta megkeresni a kést, amit belém szúrtak, de már mindegy volt. Elkésett. Elvitték, ezért nem is talált semmit. Ezzel egyidőben kezdtem jobban lenni. A fájdalmam csillapodott. Alig mertem a pulcsimat csekkolni... mégis megtettem. Nem volt véres. Sehol semmi. Valamint a sebhelyem is eltűnt.
Annyira megijedtem, hogy előjött egy kisebb pánikrohamom, ami úgy kezdődött, hogy elkezdtem rángatni a mellettem térdelő csávót, miközben azt kiáltoztam neki, hogy segítsen nekem, mert nem bírom már. Annyira ütögettem, kisebb erőlködéseim közt kinyögtem egy olyat, hogy csókoljon meg, mert én biztos meghalok, hisz elvisz az Ördög. 
És ekkor lett vége a látomásnak.
Az utolsó mondatot pedig tényleg kimondtam. Ezt most úgy értem, hogy úgy tértem vissza a valóságba, hogy ezt mondom... Te jó ég, hogy ki ne maradjon, még mindig a Marci előtt állok a folyosón. Csak épp abbahagyta a kinevetésem.
- Hogy mi?! - nézett rám a nagy, barna szeneivel. Tökre szégyelltem magam, amiért ezt mondtam, vagyis inkább azt, hogy hallotta. J é z u s. Bár nem biztos, hogy hallotta, de mégis kicsi az esély, hogy a hangos zeném miatt elengedte volna a füle mellett. Nem olyan ember... sajnos
Miután észhez tért, mármint elért az agyáig a mondatom, még jobban rákezdett a röhögésre. És pont ez volt a baj. Kezdett nagyon idegesíteni, főleg, hogy a vállamat átkarolva magához vont és úgy nevetett. Nem próbálkoztam meg azzal, hogy lerázom magamról a karját, mert biztos magára venné.
Inkább megvártam, míg abbahagyta a nevetést... És végre, elengedett! Elindultunk valamerre. Nem tudtam hova megy, de én mégis követtem. Útközben találkoztunk pár régi közös baráttal. Mondtam neki, hogy én visszamegyek a barátaimhoz. Vagyis megkeresem őket. De nem találtam... A nagy udvaron egy óriási színpad volt felállítva, az körül ezernyi ember ugrált a zenére. Kiment a fejemből, hogy ma valami híres koncert lesz. Utálom a koncerteket, amit a suli szervez. Mindig csak olyan előadókat hívnak, amit a t u c a t k a r a k t e r e k szeretnek. Mármint nem zenekar, hanem ilyen nyálas szövegekkel rendelkező meleg fiúka/lányokat hívnak.
A sötétben nem találtam senki ismerős arcot. Vagy két kört tettem, de semmi. Elmerültem a zenében (ami igazából nagyon bántotta a fülemet), meg a fényekben és abban, hogy az emberek ide-oda löködnek. Nem vettem észre, hogy már eltel közel 10 perc. Élveztem az elveszést, csak azt nem, hogy abban a 10 percben vagy 50 idióta ürge lépett rá a lábamra. Na, mindegy
Sikerült kivergődnöm magam a tömegből, majd újra elindultam, de valaki hozzám nyúlt és én úgy megijedtem, hogy kurva nagyot sikítottam... De persze nem hallotta senki a nagy hangzavarban. Marci volt az. (Meglepő, nem? Nem.) Elkezdtünk beszélgetni. Nem tudom miről, hiszen nem hallottam semmit. Nem mondtam neki, de gyakran vagyok süket, meg vak és hogy van, hogy ez egyszerre jön elő nálam. Valamint picit rosszul érzem magam az emberek között. Mert... miért is? Mindegyik nagyobb nálam. Nem mondanám, hogy ez egy tényleges probléma... de zavaró volt, hogy ő vagy 30 centivel nagyobb nálam.
- Hajolj már lejjebb, mert nem hallok semmit. Mi a szarért vagy ilyen magas? - elkezdtem dühöngeni, de ő csak jót röhögött rajtam megint. Odahajolt a fülemhez, és azt mondta, hogy én vagyok túl kicsi. Erre megfogtam a pólójánál fogva, és még közelebb húztam magamhoz.
- Ilyenkor tudnálak leütni - üvöltöttem az arcába és ott hagytam a francban. Komolyan, engem kurvára idegesített, hogy mindig leszólta milyen alacsony vagyok. Sok ember leszólta már, de pont tőle nem vártam volna el, hogy az orrom alá dörgölje, mennyire nem illek az emberek közé. Vagyis... a 17 évesek közé. 
Mentem a sötétben. Felmásztam egy kerítés tetejére. Ott ültem (lapos volt a teteje, azért tudtam megtenni, szóval úgy képzeljétek el, mint egy "félkerítés"), meg másztam össze-vissza. Amikor hallottam, hogy jönnek valakik, úgy gondoltam, hogyha leülök és csendben maradok, akkor nem vesznek észre. De valamelyik okostojás felkapcsolta a telefonján a zseblámpát. Én meg annyira megijedtem, hogy hirtelenjében felálltam a kerítésen, de meginogtam és borultam lefelé. Aznap másodszor éreztem, hogy meg fogok halni.
Mielőtt betörtem volna a fejem, Marci elkapott. Fogalmam nincs, hogy került oda, pont ennek az idegesítő csoportnak a közepére. Kezdett nagyon idegesíteni a srác. Főleg, hogy csak nevetni tud. Egyetlen értelmes mondatot nem tud kinyögni a száján. Kezd azért is elegem lenni, mert nem tudom kiverni a fejemből. Főleg, hogy most a karjaiban tart. (Nem, nem veszem figyelembe, hogy megmentett egy fejtöréstől.) Mindenki röhögött, nekem meg égett a fejem.
- Na, fiúk, itt egy ficánkoló kapás, akit most ellopok előletek! - nevetett fel a "megmentőm", mire mocorogni kezdtem a karjai közt. Fogott engem, és elvitt, egyenesen a suli mögé, pontosan arra a helyre, ahol a látomásban voltunk.
Szerencsére nem álltunk neki táncolni (miért tettük volna?), hanem leültünk a legközelebbi padra.
Elkezdtünk beszélgetni, ami úgy jött létre, hogy bocsánatot kért, amiért leszólta a magasságomat. Úgy hiszem még egy dologban eszméletlen jó; a bocsánatkérésben.
Fülelni kezdtem, hiszen előttünk volt pár darab tuja, ami mögül zörgés hallatszott. Mire feleszméltem, valaki dobálni kezdett minket valami kővel, amit az út szélén talált. Szerintem az alsósok így próbálnak a végzősök idegeire menni, ez pedig annyira nem vicces. Ha meg tudom, hogy kik a tettesek, hát akkor nem marad kő kövön (mint most).
Úgy döntöttünk Marcival, hogy el kell onnan meneküljünk, így hát megtettük. Elmentünk a legközelebbi árnyékba, hogy nehogy megtaláljanak minket. Szerencsétlenségemnek köszönhetően, majdnem eltángáltam egy szikladarabban, de a karomnál fogva rángatott vissza az eséstől.
Hálát adtam magamnak, mikor nem rohantam el egyedül. Az is lehetett volna, hogy elüt egy autó. Mondjuk ez a példa azért jutott jelen pillanatban az eszembe, mert elszáguldott mellettünk egy autó (BMW volt, ha jól láttam.) és így ránk vetődött pár másodpercre a reflektorfény. Marci rám tekintett, majd megkérdezvén, hogy mégis mi bajom van, ezt feleltem:
- Jó, hogy itt vagy - vigyorogtam fel rá, bár nem láthatta a ránk telepedő sötétben.

4 megjegyzés:

Raven Ayanami írta...

Hát ő, még köszönni sem tudok, azt se tudom hol vagyok ennek a *cenzúra* elolvasása után. És akkor most jöjjön a várva vár dicséret; hát nem lett fos, csak retek. De komolyan. Nem olyan vészes. Lehetne jobb is, de tényleg. Na mindegy. (Rám ragadt ebből a szarból.)
Üdv,
Raven

Dorina Mary írta...

Szia Tesóm!

Nem lehet hasonló az ízlésünk, annak ellenére, hogy ikrek vagyunk. Nekem mondjuk semmi bajom az írásommal, de lehet csak azért, mert én írtam... Na, mindegy!
A cenzúrát nem így kellett volna használnod, hanem az alábbi szavakat, mint sz*r, r*tek és f*s kicsillagozhattad volna, még jobban is, mint én tettem az imént.
Meg még valami, amit bár megbeszéltünk már: Azután kellett volna kifejtened a véleményed, miután felfogtad az olvasottakat.
Na, de se baj! Attól még köszönöm, hogy írtál valamit (mármint azt nem). Kösz, hogy elolvastad.

Üdvözlettel,
Dorina Mary

Raven Ayanami írta...

XDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD
Elolvastam megint, és bocs, hogy ilyen szar hozzászólásokkal árasztom el a blogodat, de no. Szóval jobb lett, mint volt. És örülnék, ha nem hallgatnál ilyen szar számokat péeles.
Üdvözlégy,
Raven
Ui.:Mármint a Sum 41 nyugodtan maradhat, de a popot gyorsan nyomd ki.

Dorina Mary írta...

Hátsziamiaa!

Elnyomtam a pop zenét, nyugello, amúgy is véletlenül jött be! :(
Köszi, ez a vélemény jobban tetszett!😘

Üdv,
Dorina Mary

.