2016. december 2., péntek

6. nap - Napi dühkitöréseim /12 napos blogger kihívás/

Sziasztok!

Elérkeztünk a decemberhez. Közelít a Télapó/Mikulás, az osztály "karácsony", az otthoni karácsony, telik az advent és így tovább. Lassan átlépünk a 2017-es évbe, amit nagyon várok már, hiszen jövőre töltöm be a 18-at. Mielőtt felmerülne a kérdés, igen, '99-ben születtem és nem, nem idén fogok végezni, mivel csak 11.-es vagyok. Általánosban év vesztes voltam (vagyis még mindig) ezért több olyan ismerősöm van, aki fiatalabb nálam. Egyes barátaim azt is szokták rám mondani, hogy pedofil vagyok, ami persze
nem igaz.
Nos, a következő kérdést:

Hova tűntem az elmúlt hetekben?

Teljesen felesleges megkérdezni. Máris magyarázom, hogy miért. Elsősorban úgysem érdekel senkit, hogy mégis mi a fene volt velem, merre jártam, miért jártam arra és a többi, de annyit elárulok; a telefonommal voltak gondok és olyannyira rosszul esett a történt dolog, hogy elvette szinte mindentől a kedvem. Másodiknak pedig azzal magyarázom a magyarázatom kikerülését, hogy túl felidegelne és a bejegyzés amúgy is erről kéne szóljon, szóval majd ott kifejtem. 
Mi dühít fel?

Leszögezném, hogy általánosan óriási türelmem van. Akár perceken keresztül eltudok viselni egy számomra irritáló állapotot. Főleg az iskolában vagyok visszafogott, pedig igazából nem sok tart vissza, hogy kiboruljak és megmondjam a magamét egyeseknek. 
Egyszerűbb kérdés lenne "mi nem dühít fel" kérdés, de sajnos nem ez van. Vagyis ez van. (Értitek...)
Kezdeném a legegyszerűbbel; zavar, ha ugat a kutya, vagy kattog az óra, valaki izeg-mozog, zümmög a légy, valaki zihál, fulladozik, köhög, tüsszent. Folytatnám a súlyosabbal... Ez nem régen történt meg velem. Utálok olyan helyzetbe kerülni, hogy valamim tönkre megy, elveszik, eltűnik, akár ellopják. Nos, tudniillik a telefonokba való egy Sim-kártya meg SD(memória)-kártya. A memória kártyán kívül még van az eszközmemória, ahova a telefon adatai, az adataim lesznek mentve. Szép és jó. Király. Egészen addig, amíg az összes fotóm eltűnik az SD-kártyáról. Csak úgy spontán. Mikor megvettem a telefont, az első hetekben furcsállottam, hogy napi szinten kiírta "Az SD-kártya leválasztva", pedig egyáltalán nem nyúltam hozzá. Nem is tudok hozzáérni, mert beépített aksis és ugye akkor a hátlapot nem lehet leszedni, nem tudom csekkolni a kártyáimat. Az egésznek az a vége, hogy elvesztek a kamerával készített képeim. Amit még a régebbi telefonjaimról pakoltam át, amiket a nyaraláson (Olaszországban!) csináltam. Hiszen én, nagyokos, beállítottam még az elején, hogy az SD-kártyára mentse, ha véletlenül új telefonom lenne. Azért tettem át, hogy meglegyenek, aztán mégis ez lett belőle. Kérdezem én, akkor most megéri elővigyázatosan élni? Valahogy a nem felé kapizsgálok.
Vannak az olyan szituációk is, hogy valaki például csak néz és nem szólal meg. Valaki vagy nekem vagy másnak hazudik. A kétszínűség is feldühít. Maga az emberiség úgy napi szinten felszokott dühíteni.
Irritál, ha valaki azért kövér, mert sokat eszik, aztán siránkozik, hogy ő dagadt és hogy ő miért az. Jesszus, ha eszel, és sokat, akkor gondolj már a következményekre.
Valaki, aki azért sovány, mert másnak nem jött be az alakja másképp. Ez dühít. Dühít, hogy másnak kéne megfeleljünk.
Zavarnak, irritálnak, frusztrálnak olyan apró mozdulatok, amik leginkább monotonok, vagy éppen élesen hasítanak bele a levegőbe. Dühítenek még a meglepetések is.
Hát igen, mi nem?
Legjobban (jó nem, de majdnem) az készít ki, mikor valaki, akit ismerek nem köszön nekem. És olyankor megfordul a fejemben, hogy én most amúgy ismerem-e azt a személyt, mert úgy néz ki, hogy ő nem ismer engem. Idegenek vagyunk. Idegenek tesznek idegessé. De olyannyira, hogy düh*rohamom lesz.
*(A düh egy erős erőszakos állapot, amelyet növekvő harag érzése során tapasztalhat valaki. Gyakran az üss vagy szaladj válaszreakcióval társítják és gyakran egy külső inger hatására aktivizálódik, egy olyan hatás eredményeképpen ami negatívan érinti a személyt. Ha nem kezelik, a düh erőszakhoz vezethet. A depresszió és a szorongás hajlamossá tesz a dühre és modern kezelési módok vannak erre az érzelmi mintára.)

Mikor fajult el ide az emberiség?

Miért kell másokat utánozni, csak azért, hogy egyedinek érezzük magunkat?

Mi célunk van a világon?

Minek élünk, ha úgyis meghalunk?

A blogger világban az érdekbarátságok és a focis blogok dühítenek a legjobban. Meg az ellopott munkák. A hibás nyelvtan, bár nem mintha én annyira szuper lennék belőle, de azért tudom használni a vesszőt. A mondatokat is nagybetűvel kezdem. Juj, ugye milyen szuper vagyok benne? Ebben legalábbis.
Használom a sorkizártat, van, aki nem, és ez rohadtul zavar. Dühít. Ha már megírod azt a rohadt bejegyzést, akkor formázd már meg, alkosd meg, ne csak úgy baszd oda az olvasóknak, az istenért!
Jó, oké, értem én, hogy nem lehet minden tökéletes. Itt vagyok én az élő példa, de na, törekedni attól még lehet. Szerintem nem túl fárasztó kattintgatni párat.
Mi dühít fel még? Hmm, a magyar zene. A magyar mulatós zene, mivel azt ki nem állhatom.
Az ünnepeket sem szeretem, feldühít, hogy mindent túlbonyolítanak. Hogy minden évben ugyanaz van, mindig az én nyugalmamat kell megzavarni.
Irritál még, hogy pár osztálytársam az osztályon belül kezdi el fotózgatni magát, szinte minden szünetben. Akármennyire próbálkoznak, egy Retrica effekt nem hoz nekik megváltást. Nem lesznek szebbek. Jobbak. Menők. Maradnak senkik, vagy épp valakik a saját világukban.
De mindennek a legteteje, hogy rossz az wi-fi itthon, és nagyon instabil az internet kapcsolat. Falra mászok, mikor nem menti el a több oldalas esszémet. Mikor a játék akadozik, sőt, mikor 20 perces büntetéseket kapok, mert elhagytam a játékot, persze nem önszántamból.
Még sorolhatnám, de akkor itt lennénk egészen a jövő hét végéig. 

Próbálom behozni a kihagyásaimat.
Az erő legyen veletek... meg némi nyugtató!

Üdvözlettel,
Dorina Mary

Nincsenek megjegyzések:

.