Még vagyok

 Szia(sztok)!

Néha eszembe jut, hogy mennyire lelkes tagja voltam a blogger közösségnek és hogy tényleg 5-6 éven keresztül meg sem kérdőjeleztem a pötyögésem miértjét. A vége felé kezdtek elszabadulni az indulatok, bár közben sem volt töretlen a magabiztosságom és a munkámba vetett hitem. Mai napig űzöm az ipart, bár korántsem azért, hogy emberek - kíváncsi tekintetek elé tegyem az irományom, hogy aztán rosszindulattal vezérelve lerágcsáljanak a csontról mindent, amit húsnak vélnek.

나는 반환

nANÜN BANHVAN? (azt a kis izét, ami a cím, így kell kiejteni)

(ja, amúgy azt jelenti, visszatértem)(de nem)

amúgy sziasztok! 

Tavaly az érettségi után óriási dilemmában voltam, annyira gondolkoztam azon, hogy megjelölöm a Média és Kommunikáció szakot, és majd jó kis újságíró lesz belőlem. De aztán meggondoltam magam. Már nem is megy nekem az ilyesfajta írás, sőt lassan már sehogy sem tudok írni. Kifogyok az ihletből, egyre inkább veszítek az erőmből, mindent csak elkezdek és sosem fejezem be a dolgokat. Azért, hogy értsétek, felhozom példának a wattpad profilomat, ahol konkrétan 7 történetem van, és abból csak 2 (!!!) befejezett. Még mindig. Egy harmadik történet nagyon közeledik a végéhez, de egyáltalán nem érzem, hogy jól csinálom. 

Igen, mindjárt megint elkezdem az önsajnálatot. Készüljetek fel rá. Igen, letegezlek titeket. Fosok én rá, hogy hány évesek vagytok. Mindjárt betöltöm a huszadik életévemet, hah, csak megtehetem, hogy tegezek random embereket, nem?

visszatértem? de még mennyire

Sziasztok!

Oké, lehetséges, hogy a bejegyzés címe túl sok lelkesedést hoz magával, mégis muszáj volt odaírjam. Az ok nem más, minthogy most végre rávettem magam, hogy pötyögjek nektek pár sort arról, hogy mégis mi van velem...

11. nap - Régen ennyire elbaszott voltam... /12 napos blogger kihívás/

Sziasztok!

Üdv megint a kínzó iskolaévben.
Erre csak az illene, hogy "hello Hell", azaz szeptember.
Bárcsak egyszerűbb lenne. Ha még készülhetnék aranyos kis tizenegyedikesként az érettségire, de sajnos nem. Utolsó évemet járom, akaratom ellenére.

Hónapköszöntő

Sziasztok! 

Sok idő elteltével jöttem koptatni a sorokat. Igazából csak reménykedem, hogy nem fogok két hetet ülni a bejegyzés felett, mert nem jut eszembe egyetlen egy mondat sem. Ha pedig eszembe jut, akkor nem tetszik, de leírom, aztán kitörlöm. Fejelgetem egy kicsit az asztalomat, végül bezárom a weboldalt, kikapcsolom a gépemet és kidobom az ablakomon.

Nem, ilyen még nem volt, nem is lesz. Remélem. Hát igen, ilyen az élet. Tiszta reménykedés és bizakodás.

De mi van akkor, ha nem bízol senkiben? 

Ó, igen. Ezek a költői, meg nem válaszolt, soha ki nem derült kérdéseim, amik nagyon bugyuták. Ez vagyok én. A hülyeség megtestesítője. Azért mondogatom magamra ilyen sokat, hogy hülye, mert akkor megszokom, és ha valaki a későbbiekben lehülyéz, akkor nem érint olyan szarul. (De úgy érint... na mindegy.)
Előre bocsi, hogy mindent egy bejegyzésbe sűrítek.